Volt egyszer anya, aki leemelt egy pitypangbóbitás könyvet a könyvesbolt polcáról. Akkor még nem tudta, micsoda kincsre lelt. Belelapozott és ottragadt a bolt közepén, révült állapotban. Beszippantotta ez a csodavilág, ez a különleges nyelvmuzsika.
Azóta is ezt érzem, akárhányszor előkerül. Felemel, mint a kemencés mesében a felhőevőket. Szép könnyűséggel, az égen lebegve boldog súlytalansággal.
Sejtelmem sem volt arról, hogy a sünök muszognak, a legyek sikkantgatnak a sóskiflin, a legpocakabb alma vígan kuncog, amikor a jajjhernyó csücsöri szájával habzsolja.
A lapokon 19 hétköznapi történet, cseppet sem hétköznapian megírva. Mindennek lelke van, történik a jó. Az illusztráció tükröt tart a szövegnek, a képekben ugyanúgy ott van a levelek összeleppentése, a köd fodrossága, a csend énekére pilinkélő puhaság.
Gyönyörű csodakönyv. A kedvencem.
VOLT EGYSZER EGY VIRÁG
Volt egyszer egy virág. Sárga volt és kócos, ég fele indult szirmokkal, mintha az álom hajnalonta onnan szaladna világgá, a fején meredező sárga kócokból.
Ha anyája fésülni kezdte, szálazni kócait, bizony toporzékolás lett a vége, de akkora toporz, hogy csodájára járt a világ, persze betapasztott fülekkel. A világ, ami leginkább egy réthez hasonlított, azaz egy rét volt valójában. Rét, mi fűszálaival, kicsi pamacsos fűcsomóival tapasztotta be a fülét. A sárga, kócos virág és a Nap, az égen költözködő, a nyüzsgő, az izgő és mozgó, meglátták egymást egyszer.
Tulajdonképpen olyan volt, mintha tükörbe néztek volna, csupán annyiban különböztek, hogy a kócos sárgaság nem izgett, nem mozgott, mint a Nap, hanem állt pipaszár egy lábán, nézett fel a kerek ég költözködősére s kiáltgatott:
– Héé, járkáló kócos virág.
– Héé, egylábon álldogáló Nap.
Ezután barátkozni kezdtek.
A sárga kócos virág mesélt a füveiről, zümmögve kuporgó bogarairól, ezt a költözködős Nap nagyon szerette. Mindent szeretett, ami állt. Majd cseréltek: a költözködős Nap mesélt pukkantott, bodrozódó felhőiről, zúgó repülőiről, s ezt az egylábon álldogáló virág nagyon szerette. Mindent szeretett, ami járta az ide-odát.
Ha kibeszélgették magukat, játszani kezdtek: a költözködős Nap minden égi helyéről lenyúlt, barackot nyomott vagy kócolt a virág fején. A virág meg odatartotta fejebúbját, engedte, hadd nyomja bele a Nap pisze orrát, hadd sárguljon. Kócoltak, sárgítottak, meséltek. Kócoltak, sárgítottak, meséltek.
Így teltek a napok, míg egyszer, amikor a költözködős Nap sárgított volna pisze orrán, hát nicsak, hiába próbálkozott.
– Nosza, pisze, vesszünk össze! – ismételte meg az orrdörgölést.
Semmi, semmi sárga nem ragadt az orra hegyére.
Lett egyéb. Mégpedig az, hogy a kócos virág feje búbjáról elindultak a hajak. Nem a sárgák, hanem a már fehér pihe-puhaságok, kicsi esernyők szálldostak a levegőben. S amikor háápszi, rájuk tüsszentett, semmi nem maradt a fehér, kócos virágból, csak az egyláb, a pipaszár, szomorúan.
Aztán csak néztek egymásra, a két barát, a két hasonlító, és ámuldoztak. Főleg a költözködős Nap ámuldozott. Még olyat is mondott, hogy hűha, aztán leszöszmögte bajuszáról, szempillájáról a pici, esernyőforma pihe-puhákat, csokorba kötötte, és visszabiggyesztette a pipaszár végére.
– Visszavirágítottalak – mondta nyugtatóan, eligazgatva a kilógó szöszöket.
S kacagtak, kacagtak, mert ez így jó volt.
Sötétség
Máté Angi - VOLT EGYSZER EGY - Szulyovszky Sarolta illusztrációival
PAGONY 2010